szülőszoba | shop | új kollekció | rólunk | kapcsolat | partnerek | video | english
logo
 

 Pótnagyi pótunokával

2011-03-04

Egy éves volt a nagy, amikor jött egy munkalehetőség. Heti 2-3 nap, a lelkemnek pedig éreztem, hogy ez kell. Ez kell a hónapok pelenkabűze és púderillata után. Emberek, szépen felöltözés, agymunka. Nálam boldogabban ember nem ment dolgozni, és aztán ember nem töltött boldogabban minden másnapot a gyerekével. Tökéletes egyensúly volt.

Na de ahhoz hogy dolgozni menjek kellett valaki aki vigyáz a gyerekemre napi 5-6-7 órában. Gondoltam, majd ismét segít legjobb barátom: az internet. És elkezdtem keresni. Mit ne mondjak érdekes jelöltekkel volt dolgom néhány nap leforgása alatt.

- Hirdetése szerint 8 év óvodai tapasztalat: az ajtóban pedig ott áll egy huszonpáréves lány. Rosszindulatú családtagjaim szerint a saját 3 éves óvodai pályafutását is beszámolta a munkatapasztalatba. Gyermekem épp aludt, a leányzó azt mondja nem gond, ő hétfőn már jönne is, én szépen elmegyek, délután jövök, majd megoldja. Kösz nem.

- Nemdohányzó középkorú: rettenetes cigiszagot áraszt (vajon mikor fogja otthagyni a gyerekemet, hogy lemenjen elszívni egy slukkot?), de a csúcs az, amikor játék gyanánt a fiam fejére teszi a duplós vödröt.

- Középkorú óvónő: fiam a földön játszik, ő ül a kanapén. Meg sem mukkan, gyerekhez egy szava nincs, arról ne is álmodjak, hogy leül mellé a földre.

- Ismerős gyerekeire vigyázott, kedves idős néni: mellette szólt a legtöbb érv, de csak bizonyos napokon ér rá, kicsit bonyolultnak tűnik az ügy. A fiammal kedves, nemhiába ajánlották.

- És amikor már majdnem feladtam, akkor megérkezett az Igazi. Persze akkor még nem tudtam, hogy az ajtóban álló, szerény, anyámkorú, állati csinos hölgyemény az életünk szerves része lesz. Ültünk a szőnyegen, a kicsi a táskájával játszott és valami olyan bizalommal fordult felé, amit eddig nem láttam senkinél. Amikor gyerekvigyázót kezdtem keresni, abban a hitben ringattam magam, hogy az ösztöneim majd súgnak. És így is lett: megsúgták, hogy őt kell választanom. Hiába nem ismertem, hiába szólt ellene, hogy van olyan is a jelöltek között, aki tuti nem rámolja ki a lakást mire hazaérünk, éreztem hogy ő kell. A férj nem igazán tudott a problémán velem rágódni, egyiküket sem látta és rövidre zárta azzal, hogy bízik bennem. De én bízhatok-e magamban? Pár nap gondolkodási idő után döntöttem: belevágok vele. Ennél jobb döntést állítom, hogy életemben nem hoztam. Hamar összeszoktak (mert volt szoktatás, kell is), a másfél év alatt amíg heti háromszor jött hozzánk, teljesen összenőttek a fiammal. Olyannyira, hogy volt idő, amikor a szeretet-listáján én a második helyre csúsztam. Épp ez kellett egy egyévesnek: rengeteg játék és kényeztetés – márpedig ebben nem volt hiány. Nem volt itt vita és sírás – az csak a szülőnek dukált.

Nem mindenkinek sikerült megtalálnia azt, akit keresett. A b.boom csapat egyik tagjával alaposan kiszúrt a szintén hosszas válogatás után kiszemelt baby-sitter: amikor a kisebbik fia pár hetes volt, fáradtan dőlt le mellé abban a boldog tudatban, hogy a nagyot hazahozza az oviból a kiválasztott nőszemély. Negyedórával azelőtt, hogy ott kellett volna lennie az óvodában, sms-ben értesítette munkaadóját: nem tud menni. Anya kipurcanva aludt, sms-t  nem hallotta meg. Ösztöne szerencsére időben ébresztette és végül rohanva odaért az ovizárás előtt a nagyért, aki mit sem értett anyja felajzott idegállapotából. A friss gyerekre mindeközben a szomszéd vigyázott, lévén tombolt a H1N1 járvány és az azt övező őrület. Talán érthető, de többször nem hívta ezt a baby-sittert.

Talán úgy tűnhet, hogy én bizony tudom a tutit, hiszen velem nem történt ilyesmi. Sikerült megtalálnom a legjobb babysittert, ráadásul elsőre, nem volt itt mellényúlás. Nem volt késés, utolsó pillanatban lemondás, egyéb idegtépő játszmák.

Amit én láttam az az, hogy:

- reggelente a gyerek örült neki, és az öröm kölcsönös volt,

- nagyjából láttam miket játszottak napközben és ez tetszett,

- a fiamat minden délután tisztán és ápoltan kaptam vissza,

- nem érték balesetek, nem voltak rajta sérülések,

- mindig fel lehetett hívni miközben gyermekemre vigyázott, hogy tudjam oké-e otthon minden,

- rendszeresen jártak sétálni,

- ha megkértem, hogy például ne adjon neki cumit, megtette,

- meg tudta oldani a nyűgösséget és a rosszkedvet.

És minden szavával szerette. Ez a legfontosabb, emiatt bíztam benne a legjobban. Meg is mondta, hogy olyan gyerekhez, akivel nem érzi az összhangot, nem megy. De mint utólag megtudtam, ahogy belépett hozzánk tudta, hogy jó helyre került. Hogy az én fiam lesz az, akit nagyon fog szeretni. Ha a fenti szempontok nálatok is stimmelnek, nem lesz baj, meglátod.

Így aztán mire eljött az elválás pillanata a bölcsi miatt, hiszen heti 5 napon kellett megjelennem a munkahelyemen, már nyilvánvaló volt, hogy a kapcsolat ezzel nem ért véget. Addigra ismertük az egész családot, fiam többször vendégeskedett náluk (ekkor már nagymama-unoka alapon, értsd ingyen). Férje előlépett pótnagypapává, egymás iránti imádatuk a fiammal nem ismer határokat.

Amikor e sorokat írom, épp a Csodák Palotájában és a cirkuszban töltik együtt az időt, ők hárman. A pótnagyik és – egyelőre igazi híján - a pótunoka. Úgy tűnik, elhatározták, hogy amit mi másfél év alatt kifizettünk, azt mind elköltik a gyerekre – ugyanis az egész napos program immár rendszeressé vált. Mert egy kis kényeztetés még 6 évesen is jár az embernek.

easyweb