szülőszoba | shop | új kollekció | rólunk | kapcsolat | partnerek | video | english
logo
 

 Ez nem reggeli rosszullét, ez a Hyperemesis Gravidarum

2014-12-08

Régóta kacérkodom, hogy megosszam-e személyes történetem, de most hogy idén május 15-én ünnepeltük az első Hyperemesis Gravidarum /HG/ világnapot, erős volt bennem a vágy, hogy megtegyem és felvállaljam betegségem.

Én voltam a vilag legboldogabb kismamája, mikor kiderült, hogy babát várok. Mindig anya akartam lenni.  De aztán az 5-6. héten jött az ismeretlen, ami magával ragadott és vitt a mélybe, a sötétségbe. Felkerestem egy híres professzort aki azzal magyarázta rosszullétem, hogy minden kismama rosszul érzi magát a kezdeti időben, ez csak reggeli hányinger.

 

 

Próbáltam neki hinni de nem tudtam, napról-napra, óráról-órára, percről-percre rosszabbul voltam. Kértem segítsenek nekem, szinte könyörögtem, de az orvos csak hazaküldött. Nem tudtam se enni, se inni, elhagyott minden erőm. Lankadatlanul csak hánytam és hánytam naponta úgy 30-35-ször, a végen már csak vért és epét. A nyelőcsövemet szétégette a sav. Képtelen voltam meginni 1 hét alatt 1 egész liter vizet. Hiába próbáltam akár csak egy falatot is lenyelni. Mindent elutasít a szervezet. Minden ingert, érintést, mozdulatot, szót és illatot, de legfőképp ételt és az italt. Kiszáradtam, nem tudtam lábra állni, és mivel a mozgás csak erősítette a hányást, éjszakákat töltöttem a fürdőszoba padlóján és 6 hónapot az ágyban.

Bekerültem a kórházba, ahol kaptam folyadékpótlást de nem javult az állapotom. Mindenki értetlenül állt hozzám, szinte azt mondták, hogy egész biztos beképzelem vagy eltúlzom a dolgot. Szembe kellett néznem a kérdő és szkeptikus nézéssel, a közönnyel, de legfőképp tudatlansággal ami fogadott a kórházban. Jött a terror és a félelem. Jött az imádság és a könyörgés. Minden nap ott feküdtem: vajon ez lenne az utolsó napom? Teli voltam kérdéssel. Vajon mit érez ebből Ő bent? Hogy tud így fejlődni? Egészséges lesz-e? Mit tudok érte tenni? Miért pont én? Hol van valaki aki segít? Csak velem történik ez?

Ha sok beteg volt a kórházban, hazaküldtek, mert kellett a férőhely és mert otthon is tudok hányni. Pár hét alatt több mint tíz kilót fogytam, vese- és májfunkcióim tönkrementek, állandóan keton volt a véremben. Besárgultam.  Fekvő helyzetben is elájultam.  Tolószékben közlekedtem vagy a férjem vett ölbe magatehetetlen állapotomban. Már annyira éhes és szomjas voltam, hogy a testem csak egyet tehetett: felemésztette saját magát és minden erejével a magzatot táplálta. Féltem, egyedül voltam az ismeretlennel, a fájdalommal, de tudtam ez kell nekem. Nem tudtam lábra állni, magamat ellátni, beszelni, sirni de legfőképp örülni. Hiányzott a boldogító mámor, hogy terhes vagyok.  Feküdtem és vártam. Vártam az ultrahangos időpontokat, mikor látom meg Őt, és hallom szíve dobogását.

A 11. héten orvost és kórházat válltottam és Ő már felismerte az ismeretlent. Nem mást, mint a Hyperemesis gravidarumot. Innentől kezdve tudtuk mivel kell szembe nézni és harcolni. Új kezelőorvosom  segített talpra állni, megerősiteni, de a hányás, rosszullét a 6. hónap végéig tartott. Mikor megmozdult a kislányom éreztem, hogy  megérkezett, ki kell tartanom, ő erősített a hitemben. Császárral született, mert nem lett volna erőm sima úton megszülni. Hála Istennek egészséges gyönyörű kisbabaként érkezett hozzánk. Mikor megláttam éreztem, megérkeztem a pokolból a mennyországba. Minden egyes nap eszembe jut a szenvedés, a tusa és gondolok sorstársaimra. A vágy ismét bennünk élt, hogy újabb pici babát szeretnénk, mert túléltem. Biztos nem történhet meg velünk ugyanaz mégegyszer! Pár hónapja várandos lettem, és ismét bekövetkezett az „átok”. Másodszor is HG-s lettem. Felszakadt megsebzett lelkem és testem. MIÉRT???

Ismét az 5-6. héten kezdődött a rosszullét, de már az elején is gyengébb voltam. Éreztem és tudtam, nem győzhetek, élni akartam és látni a kislányomat felnőni. Minden egyes levegővétel fájt, azt vártam mikor jön a megváltás.

A düh élt bennem miért nem segítenek nekem, miért hagynak magamra. Az orvosi protokoll szerint a 12. hétig nem adható erősebb gyógyszer a hányás csillapításra és a rosszullétre sem. Amit szabad használni, nem segített. Mindent elkövettünk, genetikushoz, biológus orvosokhoz fordultunk, de vagy nem ismerték a HG-t vagy aki igen, az azt mondta sajnálják, nem tudnak segíteni. Inkább az elutasítás mint a segítség, ami akár végzetes is lehet. Így  ismét egyedül maradtam, de kevés voltam már, hogy megnyerjem a csatát. Így feladtam. Élni akartam, és nem tudtam túlélem-e. Soha nem bocsájtom meg magamnak a döntésem és életem végéig kísérni fog, hogy elengedtem a gyermekem. És nem tudom, hogy lehet-e még gyermekem, mert rettegek, hogy nehogy bekövetkezzem mégegyszer a borzalom. Minden HG-ban szenvedő és szenvedett Anyávál együtt érezve kívánom, hogy jöjjön el a csoda, hogy tudjanak segíteni, hogy tudjunk Anyák lenni és örülni a terhességnek mint állapotnak. Várjuk a csodát, a  felismerést, a gyógyírt, mert szeretnénk a kislányunknak egy testvért. Tapasztalatom szerint az orvosok, nőverek, társadalom, barátok, család nem érti a problémát és magára hagyják a kismamát. „Hisz ez csak reggeli rosszullét”. Sajnos félre diagnosztizálnak, vagy későn ismerik fel a problémát aminek nagyon súlyos következményei lehetnek, mivel nagyon ritka betegség (a világ terhes nőinek mindössze 1 százalékánál fordul elő). Késői felismerés sajnos az anya vagy a magzat elvesztéséhez vezethet. Az orvostudomány nem ismeri még a konkrét magyarázatot és a választ, így a terápiát sem.

Azóta tagja lettem egy amerikai  oktatási és kutatási alapítványnak - Help Foundation Hyperemesis Education & Research - akik arra hivatottak, hogy hitet és reményt adjanak a túlélő anyáknak, hogy nincsnek egyedül. Hirdetik a hyperemesist az egész világon, hogy ne legyen több áldozata ennek a könyörtelen betegségnek. Idén megrendezték és hivatalossá tették Amerikában a HG világnapot.

Peticiót írtak alá, hogy az amerikai kormány indítson kutatásokat a betegség felkutatására és gyógyítására, és indítványozzák, hogy  az orvosi egyetemeken oktassák a betegség létezését. Az adatok azt mutatják, hogy a a HG-ben szenvedő anyák 70 százaléka a terhesség megszakítása mellett dönt illetve indokolt esetben terhességmegszakítást kell végezni. Létezik egy oldal, ahol az elvesztett anyák és babák szerepelnek. Szörnyű az igazság, és a felismerés hogy a 21. században terhes nők és magzatok válnak áldozatul. Ha látok egy kismamát legszívesebben  megkérdezném tőle, hogy van.

Én köszönöm drága kislányomnak, hogy együtt megnyertük a csatát, és drága férjemnek, hogy mindvégig mellettem volt és fogta a kezem. Igazi túlélők vagyunk mindhárman. Köszönöm a sorsnak, hogy megtanított küzdeni és szembe nézni egy olyan betegséggel, ami egy életen át fog kísérni.


 

 

easyweb