Kismama karantéban: hogyan vészeltem át az első trimesztert négy fal között

Nagyot tévedtem amikor azt gondoltam, a harmadik terhesség nem tartogathat számomra meglepetéseket.

Például az eszembe sem jutott, hogy egy világjárvány kellős közepén ér majd az örömhír, hogy bővül a családunk. Már a teszt beszerzése sem volt egyszerű feladat, hála a március utolsó napjaiban életbe lépő kijárási korlátozásnak (azt ugyanis sejtettük, hogy van valaki a pocakomban, én legalábbis teljesen biztos voltam benne.)

A férjem magára vállalta a küldetést és hősiesen hozta is a két digitális tesztet (korábban ugyanis előfordult, hogy elrontottam az elsőt…)
A tartalékra ezúttal nem volt szükség mert egyből sikerrel jártam és igazi pityergős-megható pillanat volt amikor a fiam, mint egy tornádó viharzott át a lakáson, hogy közölje az apukájával: KISTESTVÉRÜNK LESZ!!!

Jó korán jelentkeztek az első trimeszter tünetei, és sokkal durvábban, mint azt reméltem.

A második várandósságom (a lányommal) fantasztikusan telt és a kezdeti időszak is olyan zökkenőmentesen, enyhe tünetekkel zajlott, hogy abba a hitbe ringattam magam, hogy ez már mindig így lesz. Megint csak tévedtem.

Először is, borzalmasan puffadtam. 8 hetesen akkora lett a hasam, mint korábban 16 hetesen. Egész nap égett a gyomrom, éjszaka alig tudtam aludni, annyira kellemetlen érzés volt.
A reggeli hányinger definícióját egész napos, förtelmes émelygésre változtattam volna szívem szerint.
Már a hűtő látványától undorodtam, csillapíthatatlan éhséget éreztem miközben alig volt valami, amit fintorgás nélkül le tudtam volna nyelni.
Minden nap más volt az az egy étel, amit úgy éreztem, hogy meg tudok enni és ez több, vicces szituációt is eredményezett.

Az egyik emlékezetes eset az volt, amikor alig tudtam felkelni a hányingertől és bekattant, hogy kell egy Smack leves.

(Megjegyzés: nem szeretem a Smacket.)
Anyósom azonnal ugrott, hogy szerezzen nekem. Igen ám, de vegetáriánus vagyok és az elérhető távolságban lévő üzletekben kizárólag marhás és csirkés ízesítésűt lehetett kapni, így sikertelenül járt a misszió - itt jött egy komolyabb kiborulás, mert addigra NAGYON éhes voltam.
Próbáltam magamba erőltetni némi kekszet de mind olyan volt, mint a fűrészpor, egy falat sem esett jól.
A férjemet estére vártuk haza, és természetesen őt is ráállítottam, hogy valahonnan (ha kell a föld alól is) kerítsen belőle, ő pedig megüzente, hogy megtesz minden tőle telhetőt.
Ne kérdezzétek miért, de készpénznek vettem, hogy minimum egy tucat zöldséges levessel fog hazaállítani. Az üzenetváltást követő ÓRÁK úgy teltek, hogy én számoltam a perceket, hogy még mennyi van a hazaérkezéséig és már éreztem a számban a sóbomba ízét, némi csípőssel megfűszerezve…
Elérkezett a pillanat, nyílik az ajtó, kérdezem: Hoztál nekem Smacket?
Válasz: SEHOL NEM TALÁLTAM ÉS SZOMBAT ESTE VAN, MÁR NEM IS TUDOK HOVA MENNI.
Olyan sírógörcsöt kaptam (pedig akik ismernek tudják, hogy ha nem a hormonok vezérelnek, akkor a kaja az utolsó dolog, ami kiborítana, de a várandósság nem hétköznapi helyzet, ebben megegyezhetünk…)
Nehéz szavakba önteni a kétségbeejtő szomorúságot, amit éreztem, szerencsétlen férjem pedig egy életre megtanulta, hogy terhes nőnek nem tesz felelőtlen ígéreteket mert nagy bajba kerülhet 😀

A másik sztori, ami bekerül a nagykönyvünkbe a Magnumhoz kötődik: szintén hosszas sóvárgás után valahonnan előkerült egyetlen egy darab mandulás fagylalt, amit remegve kibontottam, majd a négyévesem egy mozdulattal kivette a kezemből, “Ez mi?” felkiáltással elkezdte falatozni, majd közölte, hogy “ez finom, megeszem!”
Én pedig úgy éreztem, hogy mindjárt felrobbanok, de azt hiszem, átmentem az anyasági vizsgán mert gálánsan átengedtem és elvonultam a kertbe szomorkodni.

Azért volt más is, nem csak a kaja -

például ez az első várandósságom, ahol a férjem nem tudott ott lenni minden ultrahangon, a legszükségesebb vizsgálatokat is csak akkor végezték el, ha egyedül mentem.
Ez mindkettőnknek megterhelő volt lelkileg, nekem időnként fizikailag is: az első, 6 hetes ultrahangra például úgy mentem el, hogy nem voltam benne biztos, hogy haza tudok majd vezetni, annyira fáradt és levert voltam, az útközben rám törő hányingertől is féltem.
Nem volt egyszerű itthon lekötni a 4 éves ovisomat, a 2 éves húgával karöltve… a karantén első pár napján még nagy volt a boldogság, hogy nem kell korán kelni, de a tizedik nap környékén már nem csak egymás idegeit cincálták, hanem az enyémet is. Arról ne is beszéljünk, hogy az energiaszintem közelített a nullához, ha rajtam múlt volna biztos, hogy a nap felét alvással töltöm, de erre - természetesen - nem volt lehetőség.
És minden áldott nap nehéz szívvel engedtem el a férjemet dolgozni: féltettem őt is, magunkat is ebben a törékeny időszakban.

Aztán valahogy elkezdtek jobbra fordulni a dolgaink, a 11. hét után egy csapásra enyhülni kezdtek a tünetek (ez mondjuk az előző kettőnél is pontosan így volt) és a genetikai ultrahangra vonatkozó korlátozásokat aznap oldották fel, amikorra a mi időpontunk is szólt, így együtt tudtuk meg a fantasztikus hírt, hogy teljesen egészséges babát várunk, aki a testvéreihez hasonlóan már fel is fedte nekünk a nemét…
Az ehhez kapcsolódó sztorikat és a második trimeszter izgalmait viszont csak a következő bejegyzésemben mesélem majd el Nektek.

Akit érdekelnek a hétköznapjaink, megtalál az Instagramon