Minden ugyanaz, mégis minden más - kismamanapló S03E03

“Minden gondolat rezgéseket bocsát ki és a hasonló a hasonlót vonzza.”

Ezoterikus beállítottságú kismamák biztosan rájöttek, hogy az idézett mondat a vonzás törvényét takarja. Egyszerűen megfogalmazva: minden gondolat valósággá válik. Azt a dolgot, amire sokat gondolsz – legyen az akár jó, vagy akár rossz – vonzod magadhoz. És el kell ismernem: ebben biztosan van valami. Hogy miért jutott eszembe, azt elmesélem a mostani bejegyzésben.  

Az utóbbi időben csak olyan megjegyzéseket kaptam a külsőmmel kapcsolatban, amik kifejezetten érzékenyen érintettek.

Anno, az első várandósságom megviselt lelkileg - abszolút nem voltam felkészülve a terhességgel járó testi változásokra. Persze, élt egy kép a fejemben (nagyjából annyiban kimerült, hogy csinos, kerek pocakom lesz, de ettől eltekintve ugyanolyan leszek mint azelőtt, hisz én egy hiú ember vagyok és figyelni fogok magamra… hahaha) de az fel sem merült bennem, hogy a valóság elég messze lesz attól.

Kiskamasz korom óta küzdöttem különféle táplálkozási zavarokkal és nagyon hosszú út vezetett addig, amit felnőttkoromra sikerült elérnem a gyógyulás terén.

Bár az eszemmel tudtam, hogy a gyermekvállalás fel fogja borítani a törékeny egyensúlyt és rendszert, amit kialakítottam, az érzelmeimet mégsem voltam képes kontrollálni. Ebből adódóan, elég rosszul éltem meg, ahogy elkezdett nőni mindenem. (Elsősorban nem a pocakom, sokkal inkább a fenekem, a combom, a karom... talán tudjátok, mire gondolok.) Folyamatosan feszengtem a külsőm miatt: úgy éreztem, nem vagyok önmagam.

Nagyon érdekes volt megtapasztalni a kettősséget, hogy a bennem növekvő kis életet mennyire vártam és szerettem, azokat a változásokat viszont, amik az ő növekedésével jártak, ki nem állhattam. Őszinte leszek: kifejezetten megkönnyebbültem, amikor véget ért a 9 hónap és életet adtam a fiamnak.  

Ehhez képest, összehasonlíthatatlanul más volt Hédit a szívem alatt hordani.

Más volt az élethelyzet is - már egy éve otthon voltam a fiammal, nem kellett napi sok-sok órában az irodai stresszel megküzdenem, nem voltak határidők és tenderek, amiket meg kellett nyerni. Helyette viszont voltak hatalmas séták a friss levegőn, minden nap fél óra torna amíg Dede eljátszott mellettem… hosszú évek után először, volt időm magammal foglalkozni. Biztosan ennek is köszönhető, hogy az a terhesség maga volt az álom: jó volt a saját bőrömben lenni.

Nem tudom miért, de azt hittem, hogy ezt a csatát végleg megnyertem, mostantól minden babavárás ilyen idilli lesz.

Gondolom nem nagy meglepetés, ha azzal folytatom, hogy tévedtem.

Ez az egyik nagy tanulság számomra az elmúlt hónapokból: a terhességgel járó lelkiállapot olyasmi, amibe tudatosan meg kell érkezni - nem evidens, hogy a fogantatás pillanatában az ember lányának átkapcsol az agya és attól a pillanattól fogva képes elfogadni és megélni a következő 39-40 hét történéseit.

Jó ideje készültünk erre a kisbabára, sok volt a kérdőjel, ezért szinte kizárólag a fogantatásra koncentráltam és közben teljesen elfelejtettem ráhangolódni az előttem álló hónapokra, nem figyeltem magamra. Aztán olyan hirtelen történt minden, pandémia - karantén - terhességi teszt, én pedig sodródtam az eseményekkel miközben próbáltam ugyanúgy élni az életem, mint addig. Hirtelen lett bennem sok a feszültség.

Zavart, hogy már akkor külső szemmel látható volt a változás, amikor én még nem akartam beszélni róla, és nem a sokak által emlegetett “pregnancy glow”-ról beszélek.

A negatív gondolkodásom be is vonzotta azokat a megjegyzéseket, amiket nem akartam hallani.

“Jól kikerekedtél.” “Vastag lett a lábad!” “Nagy a fejed!”

(Tök más kérdés, hogy azóta sem értem, miért kell ilyeneket mondani bárkinek, még ha így is gondolom... mégis ki az, akinek ezt jó hallani?). Időbe telt, amíg meg tudtam magamban fogalmazni, hogy a zavart javarészt az okozta bennem, hogy nehezen engedtem el a Nőt és fogadtam el a kismamát.

Az elmúlt egy évben igazán magamra találtam: tudatosan irányítottam az életem minden területét, hálás voltam a testemnek, hogy a sok nehézség ellenére küzdött, teljesített, azt hozta, amit elvártam tőle. A terhesség egy pillanat alatt kivette a kezemből az irányítást: fáradt lettem, a teherbírásom a töredékére csökkent, a forma, ami a biztonságot jelenti varázsütésre elmúlt (annak ellenére, hogy nem engedtem el magam). Pár hét alatt olyan szorongást alakítottam ki magamban, hogy rövidesen azt vettem észre, hogy nem tudok aludni, állandóan sírok.

Tisztában voltam vele, hogy kezdenem kell magammal valamit, mert nem tehetem meg a születendő lányunkkal, hogy ilyen lelkiállapotban várom az érkezését, sőt azt sem engedhetem meg magamnak, hogy 9 hónapot elvesztegessek az életemből a (tulajdonképpen) semmin való kesergésre ahelyett, hogy arra fókuszálnék, ami lényeges: ismét megadatott nekünk a csoda.

A neten való kutakodás közben megvilágosodtam: minden az önszeretettel (vagyis annak hiányával) kezdődik.

Hiába várom másoktól, hogy elfogadjanak, ha én képtelen vagyok a plusz kilókkal szeretni a testem. Hiába szeretném, hogy az ismeretlenek és ismerősök ne azt vegyék észre, hogy mennyit változtam, ha én vagyok az, aki az öltözködésével, a testbeszédével, minden porcikájával azt kommunikálja, hogy minden más, de semmi sem jó.

Úgyhogy “egy szép napon” (azaz hajnalban, amíg a gyerekeim aludtak) képzeletbeli tükröt tartottam magam elé. Valóban, most nem vagyok kicsi - de ez teljesen rendben van. A súlyom változik és a mérleg egyre többet mutat, de nincs ezzel semmi gond: egészségesen táplálkozom és aktív életet élek.

Lehet, hogy most nem úgy látom magam, ahogy szeretném - de ez legfeljebb nekem probléma. A férjem pocakkal lát a legszebbnek és a gyerekek minden nap elmondják, hogy én vagyok a leggyönyörűbb anyuka. Ami igazán számít, az ez: egészséges vagyok és egészséges kislányt hordok a szívem alatt. Végtelenül hálás vagyok ezért.

Nem hiszem, hogy én találtam fel a spanyolviaszt de az én életemben ez a felismerés egy nagy előrelépés, aminek érzem is a hatását a mindennapjaimban.

Lassan véget ér a második trimeszter és egyre felszabadultabb vagyok. A terhesség rengeteg lelki dolgot hoz a felszínre amivel érdemes, sőt kell is foglalkozni. Én harmadszor tapasztalom meg ennek a nehézségeit és szépségét is.

Minden ugyanaz, mégis minden más…

Kövessetek Instagramon is