Az utolsó véghajrá – Kismamanapló 5. rész
- nati
Az utolsó véghajrá – és ami azután következett... Kellő távolságból meg tudtam írni szülésem történetét, várandóságom lezárását. Most pedig már büszkén mondhatom, hogy eljött a mi életünkben is a különleges pillanat, hogy a kétfős párból háromfős család lettünk. Megszületett a kisfiúnk és mi szintet léptünk.
Az előző posztomat az utolsó heteknél hagytam abba, amikor már türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen végre közénk a kisfiam. Egyébként furcsa dolog ez a várandósság. Régebben mindig féltem, sőt, rettegtem a szüléstől. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy én egyszer megszüljek egy kisbabát. Aztán valahogy attól a pillanattól kezdve, amikor megtudtam, hogy babát várok, a rettegés egycsapásra elmúlt, és felváltotta egyfajta különös izgatottság. Tudtam, hogy fájni fog, azt is tudtam, hogy nem lesz egy sétagalopp, de valahogy mégse féltem már úgy tőle, mint korábban. Persze, nyilván ilyenkor is van egy egészséges és folyamatos aggódás az emberben, hogy csak legyen minden rendben, de ez teljesen más, mint amit korábban éreztem. Meg persze az sem volt mindegy, hogy a várandósság melyik szakaszában voltam éppen. Az első és a második trimeszterben, amikor még olyan távolinak tűnt a szülés, teljesen nyugodt voltam. Aztán a harmadikban, amikor már csak hetek, napok voltak hátra, akkor fogtam fel igazán, hogy bizony, ez tényleg eljött, és így vagy úgy, de meg kell csinálnom. Mondanom sem kell, hogy a 9 hónap, ami akkor ott közben viszonylag hosszú időnek érződött, utólag visszagondolva egy szempillantás alatt repült el. Amikor azt mondják mások, hogy élvezd ki minden pillanatát, akkor azt tényleg érdemes megfogadni.
Szóval a szülés... Mivel első baba volt, jóslófájásaim pedig nem voltak, így fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Persze a vége felé az ember már minden apró jelnél izgatottá válik, hogy na, ez akkor most lehet, hogy már a szülés jele?! A gyakorikérdéseken valakinek fájt a dereka éjszaka, másnapra pedig megszült, akkor biztos velem is ez lesz, ugye? Na igen... Ezt többször is eljátszottam magammal. Míg végül akkor indult be a dolog, amikor nem is számítottam rá.
Péntek este lefeküdtünk aludni, és ahogy az már hetek óta volt, akkor sem aludtam valami jól. Valamikor hajnalban ébredtem meg arra, hogy elkezdtem érezni valamiféle valamilyen fájás-szerűségeket – ez új volt, de mivel olyan gyengék voltak, hogy nem is fájtak igazán (inkább nevezném tényleg méhösszehúzódásnak, mint fájásnak), ezért legyintettem egyet, hogy biztos csak jóslófájás, és aludtam tovább. Aztán ez úgy reggelre el is múlt, viszont a délelőtt környékén újra elkezdődött. Ezek még mindig nagyon gyenge méhösszehúzódások voltak, de azt már meg lehetett figyelni, hogy fokozatosan épültek fel (pár másodperccel előtte már tudtam, hogy most fog jönni) és periodikusan jelentkeztek (az elején még véletlenszerűen, 10-15 percenként, aztán idővel egyre gyakoribbak lettek). Itt már azért elkezdtünk gyanakodni, hogy talán lesz ebből valami. Utólag vicces visszagondolni, hogy az egész szombati napot az ágyban töltöttük, letöltöttem a telefonomra egy alkalmazást, ami a fájások idejét és a közöttük eltelt időt számolta, és ezt nyomkodtam egész nap. Nagyjából este 6-ra jutottunk el oda, hogy 5 percenként jöttek ezek a „fájások” (ugyanis még akkor sem fájtak). Mivel teljesen tanácstalanok voltunk (én mindig azt hittem, hogy amikor elkezdek vajúdni, azt egyértelműen tudni fogom, mert nagyon fog fájni), ezért úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba, vizsgáljanak meg, aztán maximum hazaküldenek. Nem küldtek.
megszületett ❤️
Éjfél után kicsivel természetes úton megszületett a mi kisbabánk. Ami tényleg olyan euforikus élmény volt, ahogy azt mindenki mondja, aki már valaha szült. A feketeleves viszont csak ezután következett. Amilyen csodálatos volt hallani, hogy szinte abban a másodpercben felsírt, amikor megszületett, annyira fárasztó volt 3 óra múlva is ugyanazt a sírást hallgatni (az aranyóra alatt végig, amiért a mai napig hálásak vagyunk, hogy 3 órára nyúlt, annak ellenére, hogy a végére már csengett a fülünk). Ugyanis nem hagyta abba. Aztán még 6 hétig folytatta. Ez volt az a pont, amikor átértékelődött bennem minden, amit várandósság alatt éreztem. Fáradtnak, kimerültnek érzed magad, és nem tudsz aludni terhesen? Ezt szorozd meg százzal. Vagy inkább ezerrel.
Egy szó, mint száz, sokan mondták nekem is, hogy egy újszülöttel nehéz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Viszont ez a legédesebb fáradtság a világon. Illetve mi még lehet, hogy szerencsések is voltunk, mert nálunk „csak” 6 hétig tartott ez a kritikus időszak. Azóta már tökéletesen összecsiszolódtunk, és a kisfiunk a legeslegjobb dolog a világon, ami csak történhetett velünk. Életem legizgalmasabb utazása volt az elmúlt 1 év, kezdve a várandósság alatti izgatottsággal, annak nehézségein és a szülésen át egészen a babával töltött első hónapokig. A java pedig még csak most jön!
Egy jó tanácsot fogadjatok meg tőlem: szerezzetek be egy ultra-szuper kényelmes kismama leggings-t. Ha ez nincs, az utolsó két hónapot nem tudom miben húzom ki. Melegebb időben a rövid változata az életmentő.
Köszönöm, hogy velem tartottatok, és követtétek a várandósságom történetét, remélem, ti is legalább annyira élveztétek, mint ahogy én a posztok megírását. Csodálatos nyarat kívánok mindenkinek!
