Fiú vagy lány? - Kismamanapló 3. rész
- nati
Elérkezett Nati a vízválasztóhoz. Letelt a 12 hét és eljött az ilyenkor esedékes genetikai ultrahang időpontja is. Óriási várakozással készülődtek a pillanatra. Erről mesél, meg hogy milyen meglepivel tértek haza.
Az előző bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy elérkeztünk a 12. heti ultrahanghoz. 2020. augusztus 13. – nem kertelek, úgy vártuk ezt az időpontot, mint a messiást (aki volt már várandós, az szerintem pontosan tudja, miről beszélek). Ugyanis ez egy hatalmas nagy mérföldkő, amikoris kiderül, hogy egészséges-e a baba, és nincs-e valamilyen genetikai rendellenessége. Én iszonyatosan izgultam előtte, de a férjem szerencsére lazábban kezelte, és nyugtatott, hogy minden rendben lesz.
Habár valamiért szinte biztosak voltunk benne, hogy kislány van a pocakomban (ez amolyan megérzés volt, nem csak a mi részünkről, hanem szinte az egész család részéről is), reménykedtünk benne, hogy a vizsgálaton esetleg kiderül a neme is. Az igazság az, hogy már a nevét is eldöntöttük, szóval teljesen biztosak voltunk a dolgunkban. Nem azért, mert kifejezetten kislányt szerettünk volna (igazából teljesen mindegy volt, főleg így az első babánál), hanem csak mert valahogy egyértelmű megérzés volt számunkra, hogy lány lesz. Fiú nevet amúgy is olyan nehéz volt választani, lányból viszont rengeteg szép név van (szinte egyből meg is egyeztünk a név kérdésben).
Nati kismama ruhája a b.boom 2020-as kollekciójából
Bementünk tehát a vizsgálatra, a doki szépen elkezdte tetőtől talpig lemérni a babát, szerencsére minden a legnagyobb rendben volt. Hatalmas nagy kő esett le a szívemről, amolyan mértföldkőnek éltem meg az egészet. A vizsgálat vége felé megkérdezte a doki, hogy szeretnénk-e tudni a nemét (ezen egyébként sokat gondolkodtunk korábban, mert felmerült bennünk az is, hogy esetleg tartanánk egy „gender party-t”, és akkor mindenki ott tudta volna meg, de végül arra jutottunk, hogy mi ehhez túl kíváncsiak vagyunk és nem bírnánk ki). Tehát igen, tudni akartuk (de tuti lány, gondoltam magamban). És akkor jött a sokk. Az orvos mindenféle kétely nélkül közölte, hogy hát ő bizony egy kisfiú.
Tessék?! Kisfiú? Hát ennyit az anyai megérzésről! Mondanom sem kell, mekkora sokkban voltunk utána még egy ideig, kezdődhetett a fiúnevek böngészése (ami korántsem bizonyult egy egyszerű feladatnak). Ami viszont érdekes, hogy abban a pillanatban, ahogy az orvos kimondta, hogy kisfiú, én nagyon-nagyon boldog voltam, annak ellenére, hogy kislányra számítottam. Azóta pedig már el se tudom képzelni, hogy nekem ne fiam, hanem lányom legyen...
Tehát itt tartottunk, végre túl voltunk a vízválasztó 12. heti ultrahangon, ahol megtudtuk, hogy egy teljesen egészséges kisfiú van a pocakomban. Azt a megkönnyebbülést, amit akkor éreztünk, szerintem nem lehet leírni. Végre „hivatalossá” vált a terhességem, és elmondhattuk mindenkinek. Ja, és én akkoriban meg voltam róla győződve, hogy már a hasamon is mindenki látja, hogy babát várok, persze utólag nevetve nézem vissza az akkori képeket (maximum azt lehetne megmondani róluk, hogy benyomtam reggelire egy nagy adag bundáskenyeret, de semmiképp sem azt, hogy ott egy baba van).
Másnap már kint is voltunk Horvátországban. Mivel úgy gondoltuk, hogy mindenképpen szeretnénk egy utolsó, kettesben töltött nyaralást a férjemmel, viszont a koronavírus miatt elég korlátozottak voltak a lehetőségek, Horvátország mellett döntöttünk. Tény és való, hogy varázslatos élmény volt egy babával a pocakomban, de azért még közel sem éreztem magam a toppon. A rosszullétek, hányások már elmúltak ugyan, de a fáradékonyság még sajnos nem... Így inkább volt ez amolyan tengerparton fekvős, mint kirándulós nyaralás (átlagban olyan maximum fél órát tudtam egyhuzamban sétálni, utána rendszerint kidőltem). Mindezek ellenére nagyon szép élményként maradt meg bennünk, és nagyon örülök neki, hogy elmentük így utoljára kettesben nyaralni (habár igazából már ott is hárman voltunk).
Nagyjából a horvátországi nyaralásunk utáni hétre jött el az a pont, hogy végre tényleg kicsattanóan éreztem magam és az energiámat is visszanyertem. Jöhetett az a bizonyos második trimeszter, amiről mindenki szuperlatívuszokban beszél – a következő részben elárulom, hogy én hogyan is éltem meg ezt az időszakot.
