Szoptatás közben vettem észre - duzzadt tejmirigynek hittük

A következő írásunkban egy háromgyerekes anyuka mesél arról, hogyan férkőzött be az életükbe a mellrák a második kisbabája születését követően. A brutális méretű melldaganat végül nyomtalanul tűnt el, a kemoterápia és műtét után már csak egy rossz emlék maradt. Az anyuka személyes okokból anonimitást kért. Fogadjátok szerettel a b.boom PINK OKTÓBER kampányának utolsó, záró posztját.

Nem számítottam rá. Persze, mondhatjuk azt, hogy ki számít ilyesmire? Mert tényleg, ki a fene az, aki önszántából azon gondolkodik, hogy vajon beteg leszek-e valamikor az élete során? Nem, nekem ez soha nem fordult meg a fejemben. De pont a rák… na ez az, ami még csak át sem suhant az agyamon, legszörnyűbb álmaimban sem. Fiatal vagyok, aktív életet élek, ugyan mi történhetne velem? 

Egy olyan időszakban jött a betegség, amikor minden klappolt. Életemben először, akkor éreztem azt, hogy minden jó. A házasságom mesébe illő, az anyaságban kiteljesedtem… és akkor jött a csavar. November volt (pont 4 éve - a szerk.). Pár héttel a második gyermekünk születése után egy kemény csomót éreztem a mellemben. Senki, őszintén mondom, hogy senki nem gondolta, hogy itt valami nem oké ezért le is tudtuk annyival, hogy az egy duzzadt tejmirigy. 

Nem is foglalkoztam vele ezután, pedig mai fejjem már tudom, hogy számos jele volt a mellráknak. A melleim egyre inkább felemásak lettek, az egyik (amelyikről aztán kiderült, hogy beteg) nagyon fájt, nem esett jól az érintés, a csomó egyre keményebb volt, a mellbimbóm beesett. Mégis, én azt hittem, hogy ez a szoptatás miatt lehet, hogy valami ezzel kapcsolatban romlott el bennem és nem komfortos. Igaz, az etetés is kellemetlenné vált, ezért mindig a másik ciciből tápláltam az újszülött babámat. 

Teltek múltak a hónapok, és én szerettem volna újra embernek érezni magam, tornázni kezdtem. Már januárban is éreztem valami kellemetlent a hónaljamban, de azt hittem, hogy egy pattanás van készülőben, ezért nem foglalkoztam ezzel sem. Márciusban azonban, mozgás közben annyira furcsa érzésem volt, hogy akaratlanul is odanyúltam a hónaljamhoz, ahol egy jókora, duzzadt csomót tapintottam. 

Mivel a családunkban pont ekkoriban került napvilágra egy rákos megbetegedés, úgy gondoltam, jobb a biztonság, szóltam a nőgyógyászomnak. Még aznap el is mentem hozzá, akinek megmutattam a csomókat mindkét helyen. Bár továbbra is úgy gondoltuk, hogy ezek tejkövek lehetnek, abban maradtunk, hogy mindkettőnk lelkének megnyugtatása érdekében elmegyek egy ultrahangra. Ajánlott egy szuper szakembert akihez mihamarabb időpontot kértem. Ez pénteken volt és én szerdán 11 órára mentem a vizsgálatra. 

Akkor már volt bennem egy kis félsz, de még mindig nem gondoltam semmi rosszra. Fast forward az ominózus szerdára, amikor ott álltam a kedves, megnyugtató hangú doktornő előtt, aki elsőként elvégezte rajtam a fizikai vizsgálatot, amit egyébként minden nőnek ajánlott otthon, önmagának is elvégeznie. 

Amikor lefeküdtem az asztalra, hogy megnézze ultrahangon is, csak annyit mondott, hogy itt valami nagyon csúnyaság van, de a szoptatás miatt vannak elbizonytalanító tényezők, így a következő lépés az lesz, hogy vékonytű biopsziát csinál (ez egy mintavételi eljárás az érintett területről), amit elküld a laborba és egy hét múlva telefonálni fognak az eredménnyel. 

Remegő hangon hívtam a férjem, hogy jöjjön értem… azt hiszem, én ott már sejtettem, hogy mi következik. Arra azonban nem számítottam, hogy az életem hamarosan örökre megváltozik. Két nappal később, korán reggel csörgött a telefon. Épp vezettem. Ismeretlen szám hívott, sosem szoktam felvenni de akkor valamiért biztos voltam benne, hogy ez fontos ezért mégis felvettem. 

A doktornő volt az, aki nyugodt, végtelenül empatikus hangján csak annyit mondott, hogy nagyon rossz eredménye lett a vizsgálatnak és kéri, hogy rögtön induljak el a Szent László kórházba, megadott egy nevet, akit keresnem kellett. Bontottam a hívást. Nem tudom, hogy honnan jött az erő, hogy nem ájultam el, hogy képes voltam tovább vezetni, az autóban a két pici gyerekkel. 

Hívtam a férjem, hívtam a sógornőm, hogy jöjjön, segítsen a gyerekekkel, mert nem tudom mi fog történni … egy órával később ott voltunk mindannyian és ültünk a megnevezett doktor szobája előtt. Mai fejemmel már értem a sok szánakozó tekintetet, amit akkor kaptunk. A gyerekek sírtak, mi remegtünk az idegességtől, igazán siralmas látvány lehettünk a régimódi kórházépületben. 

Aki csak arra jött, attól megkérdeztem: 9 órára jöttünk, hol az orvos? Mindjárt jön, mondták. Akkor még nem voltam járatos az onkológiában, ma már tudom, hogy ha a papírodra 9 óra van írva, akkor ha szerencséd van, délig sorra kerülsz, egyébként meg ki tudja.És valóban, dél is elmúlt már, mire nyílt az ajtó és az asszisztens mondta a nevemet. 

Mellettem a férjem, kezemben a nagyobbik gyerek, aki persze csillapíthatatlanul ordított így végül a férjem kivitte és egyedül maradtam. Nagy baj van? kérdeztem tőle. Csak annyit mondott, hogy mindjárt itt a doktor úr és elmond mindent. Már nem reménykedtem semmiben. Álltam ott és vártam, hogy kimondják a halálos ítéletet felettem. A doktor úr elnézést kért, hogy így megváratott minket de műtétek sora volt aznap délelőtt, nem tudott hamarabb jönni. 

A szemembe nézett, de én alig tudtam tartani vele a szemkontaktust, belül csak azt mantráztam: mondd már ki. Figyeljen rám! kezdte, majd vett egy nagy levegőt és azt mondta: meg fog gyógyulni, és mi mind azért vagyunk itt, hogy ebben segítsünk. A mellében tapintott csomó egy nagy kiterjedésű daganat, amit a hónaljában érzett, az pedig annak az áttéte. 

Áttétes mellrák. 

Nem hiszem, hogy tudott volna ennél ijesztőbbet mondani. Én, aki olyan voltam mint a legtöbb ember aki még nem találkozott a betegséggel közvetlen közelről, biztos voltam benne, hogy ez annyit tesz magyarra lefordítva, hogy meg fogsz halni. Elmondta, lassan és érthetően, hogy kemoterápiát fogok kapni, majd megműtenek, még nem tudja menthető-e a mellem vagy sem, de azon lesznek (ha a körülmények megengedik), hogy minél több megmaradjon belőle, de most csak és kizárólag arra koncentráljak, hogy meg kell gyógyulnom, mert van két gyerekem. Ez lebegjen a szemem előtt. 

Nagyjából itt jöttem rá, hogy az orvos, akinél vagyok, a sebész. Mondott egy újabb nevet a kórházon belül, hogy keressem meg és mutassam meg neki a papírokat amiket kaptam, ő majd tájékoztat engem a továbbiakról. Kifelé menet az asszisztens hölgy csak annyit mondott nekem, minden jót, és mostantól sokat fogunk találkozni, elmondta a nevét és azt is, hogy ha bármi van, keressem őt a megadott telefonszámon és segít. 

Azt sem tudtam hol vagyok. Ez nem velem történik. Az egész olyan szinten szürreális volt, a fejemet láthatatlan búra vette körül, a hangok csak tompán szűrődtek be. Meg fogok halni, gondoltam újra. Pedig milyen jó most minden, ez igazságtalanság. 

Kértem a sógornőmet, hogy vigye haza a gyerekeket. Még sosem voltak tőlem egy percig sem külön, szívem szakadt meg, ahogy láttam a síró arcukat, ahogy ütötték az ablakot, hogy ne hagyjam ott őket… Az onkológus aznap már nem volt ott. Utólag már azt mondom, szerencse mert később sokat olvastam róla és nem illettünk volna egymáshoz, az ő szigorú, kemény hangvételét nem viselte volna el az amúgy is meggyötört, érzékeny lelkem. 

Az ezt követő napok nagyjából önkívületben teltek, idő kellett, míg összekapartuk magunkat. Végül a családi szál miatt, és egy közeli orvos ismerőssel történt konzultáció miatt úgy döntöttem, hogy inkább a Kék golyó utcában szeretném megkezdeni a gyógyulásomat. 

Arról most nem írnék, hogy maga a rendszer, mire az ember orvostól orvosig jut, döntenek a kezelése felől majd meg is kezdődik az, milyen hosszadalmas és bonyolult, egészséges ember számára rendkívül ijesztő, mert ezekkel a részletekkel nem untatnék feleslegesen senkit. Azt viszont hiszem, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, amikor a Kék golyót választottam. 

Miután bekerültem a rendszerbe, felgyorsultak az események és az onkológiai team döntését követő második napon már az első kemoterápiás kezelésemen ültem. Orvos barátunk, aki maga is a területen tevékenykedik, két tanácsot adott nekem útravalónak: foglalkozzak a betegségem lelki hátterével és fogadjam el, amit az orvosok mondanak. Maradéktalanul betartottam a kérését. Rendkívül tudatos beteg voltam. A következő időszakban mindent elolvastam a rákbetegségről, amit laikusok számára elérhetővé tettek. Minden gyógyszert megismertem, amit a kezelési terv előírt számomra. Tisztában voltam a kockázatokkal és az előnyökkel is. Nem volt kérdés számomra, hogy végig fogom járni az utat és megteszek mindent a gyógyulásomért. 

Egyik este, amikor épp kétségek gyötörtek, megkérdeztem a férjemet: mi lesz, ha nem fog sikerülni? Rám nézett, és azt mondta szomorúan, mire gondolsz, hogy meg fogsz halni? Nekem erre a löketre volt szükségem, hogy valaki nevén nevezze a dolgokat és ne csak úgy beszéljünk róla, mintha ha két gyerek kerülgetné a forró kását. Ott megráztam magam és eldöntöttem, hogy én nem fogok meghalni. Ha rajtam múlik, biztosan nem. 

A kezelésre, a műtétre, a mellékhatásokra nem lehet felkészülni. Amikor ismeretlenek kérdezik tőlem, hogy milyen volt a kemo? Mindig azt mondom: olyan, mint élve meghalni. Testileg, lelkileg örök nyomot hagy az emberben. Nehéz megélni, amikor az ember elveszíti a haját, majd az utolsó szempilláját is… és még nehezebb megélni, amikor eltávolítják a nőiességét szimbolizáló testrészét. 

Nagyon sajnálom, hogy nem búcsúztam el a cicimtől. Ezt most leírva igazán furcsán hangzik, de csak az tudhatja, hogy miről beszélek, aki átélte már a csonkítás. Az ember egy darabját veszíti el a daganattal együtt. A diagnózis után egy évvel kaptam az utolsó biológiai terápiás kezelésem, egy évvel az első műtét után volt a helyreállító műtétem, új ciciket kaptam. Idén már a harmadik születésnapomat ünneplem. 

Tavaly megszületett a harmadik gyermekünk, aki bearanyozza az életünket. Az ő érkezése a családunkba számomra azt jelképezi, hogy a halál mellett mindig ott az élet. Hogy egy szörnyű tragédia után is van lehetőség újrakezdeni. A gyerekeim már elfelejtették azokat a sötét hónapokat és csak az emlékezteti őket erre az egészre, hogy ha öltözöm, látják a “lufi cicimet”, ahogy ők hívják. Ha kérdeznek, őszintén válaszolok nekik és elmesélem, hogy mindez azért történt így, hogy én meggyógyulhassak. 

Az ok, amiért úgy döntöttem, hogy anonim módon osztom meg a történetem az az, hogy nem szeretném, ha rákosként gondolnának rám az emberek. Óvom a lelki épségem és az energiám, igyekszem csak a jó dolgokat beengedni a mindennapjaimba és kizárólag a jövőre fókuszálni. 

Bár tisztában vagyok vele, hogy a gyógyulásom óriási győzelem amiben a szerencse igen nagy szerepet játszott, nem szeretném, ha ez a történet képezné az identitásom legjelentősebb részét. 100 évet tűztem ki magamnak, legalább eddig szeretnék élni. Ami utána jön, az a jutalomjáték, és ezt nagyon komolyan gondolom. Mindent megteszek azért, hogy teljes életet élhessek. 

Ez az én történetem. Az egyik legnagyobb lecke, amit ez alatt az idő alatt megtanultam, hogy az ember mindig bízzon az ösztöneiben és ha bajt érez, azonnal forduljon orvoshoz. 

Az idejében felismert rák jól gyógyítható.  Szeretném, ha egyre kevesebb nő jutna el odáig, hogy elveszítse az élete egy részét azért, mert későn cselekedett. A sorsunk a saját kezünkben van. Vigyázzunk rá! 

PINK OKTÓBER sorozatunk további cikkei:

Dóri, a b.boom tulajdonosának története
Barbi, Élet dió után néven dokumentálja gyógyulását
Csilla, the_hungarian_girl-ként mutatja meg élete különleges pillanatait
Reni, félelem nélkül gyermekvállalása mellrák után