Dióval az élet - fiatalon mellrákkal

Bármennyire is hihetetlen, de a mellrák a fiatal, húszas-harmincas éveiben járó nők körében is előforduló betegség. Rémisztő, hogy egy fiatal, gyermekvállalásra kész szervezetet is megtámad a betegség. Következő írásunkat egy energikus, fiatal nőtől kaptuk, aki a kemója közepén ment férjhez és alig várja, hogy vége legyen a sok-sok gyógyszeres utókezelésnek. Férjével szeretnének végre igazi családként élni és maguk mögött tudni ezt a meghatározó, ám embert próbáló fejezetet.  Barbit sokat láthattátok már, hiszen nyílt őszinteséggel követi gyógyulását Instagram oldalán. Számos újság és televízió is készített vele anyagot. Egy igazi hősnő, egy példakép, aki nem félt megmutatni a legnehezebb pillanatait sem. Olvassátok Barbi történetét.

Az én történetem 2019 októberében kezdődött, amikor egy délután, munkából hazamentem, levettem a melltartóm, és belenyilallt egy kis fájdalom a jobb mellembe. Odakaptam, és rögtön eszembe jutott, hogy ezt a csomót én már megtaláltam egy augusztusi nyaralás során, de akkor nem foglalkoztam vele, de most nagyobbnak éreztem.

Felhívtam a nőgyógyászom, kértem időpontot, elmentem, megvizsgált, majd tovább küldött mammográfiára, a biztonság kedvéért. Az emlőcentrumban furcsán néztek rám, a recepciós hölgy kérdőn rám tekint, hogy miért is vagyok ott 28 évesen. Elmondtam neki, hogy küldtek, és van időpontom. A doktornő elsőre teljesen semleges volt, utasításokat mondott. Elsőként a ballal kezdte a vizsgálatot, ott minden rendben volt, így áttért a jobbra, és meg is volt. És hirtelen az egész légkör megváltozott. A doktornő csóválta a fejét. "Ez nem ciszta". Micsoda?? Mi az, hogy nem ciszta? És akkor mi? "Csinálnunk kell egy mammográfiát, egy MR-t és egy mintavételt is. Mert ez nem ciszta." Nem értettem. Közben már a mammográfiai felvételt készítették, eléggé fájt. Felöltözhettem. A doktornő leültet és megfogta a kezem. Ekkor már sírtam. Azt mondta nem szeretne áltatni, ez úgy néz ki daganat. És az is lehet, hogy rossz indulatú, de ezt majd a szövettan árulja el.

Megtörtént az MR vizsgálat, a leleten zöld diónyi nagyságúnak írják, így lett a neve Dió, de ők is a szövettant kérik, nem lettem okosabb. A mintavételnél először az érzéstelenítő injekciót kaptam meg, ez csak kicsit volt kellemetlen. Olyan volt maga a folyamat, mint egy szögbelövő, és közben nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj. Az eredmény miatt telefonálnom kellett volna egy hét múlva, de a vérvételek óta tudtam, hogy a leleteimet már az ügyfélkapun keresztül is meg tudom nézni, így mindennap beléptem és izgulva frissítettem rá a dokumentumokra. Így volt ezt november 29-én pénteken. És ott is volt. A szövettani lelet. Megnyitottam és azonnal megláttam. "Emlő rossz indulatú daganata". Kitört belőlem a sírás. Rákos vagyok. Mellrákom van.

Az onkológus doktornőm minden következő lépést szépen felvázolt. Dió túl nagy volt ahhoz, hogy műtsük, így előbb zsugorítani kell kemoterápiával, szám szerint 8 alkalommal, utána műtét, és a végén sugárkezelés. Erről szólt a 2020-as évem. Január 14-én volt az első kemoterápiám, két hétre rá már a hajamat nyírtuk a párommal, mert elkezdett hullani. Azt mondják, abból lehet tudni, hogy a szervezet jól reagál a kemóra, hogy mikor kezd el hullani a haj. Én ezt elég gyorsan kipipáltam… A negyedik kemó már nagyon megviselt. Itt volt a pandémia, nem kísérhetett el senki a kezelésekre, egyre nehezebb volt felállni a rosszullétek után, gyenge voltam, és azt éreztem, nem biztos, hogy tovább tudom csinálni úgy, ahogy szeretném. Aztán összeszedtem magam, és mentem előre, csak az a cél volt előttem, hogy meg kell csinálni, meg kell gyógyulni.

A két utolsó kemoterápiám között megtartottuk a lánybúcsúm és az esküvőnket sem kellett elhalasztani. Minden csodásan sikerült, semmit sem csinálnék másképpen akkor sem, ha most lenne a nagy nap.

Június 25-én volt az utolsó kemoterápiám. Addigra már nem csak kopasz voltam, hanem kihullottak a szempilláim, a szemöldököm. Teljesen bevizesedtem, fájtak a végtagjaim, arról nem is beszélve, hogy a vénáim is kezdték feladni a szolgálatot. 

Az utolsó kezelés után jött egy kis pihenés, regenerálódott a szervezetem, készültünk a műtétre, amire szeptember 10-én került sor. Mellmegtartó műtétem volt, ami azt jelenti, hogy bár van látványos nyoma, de megmaradt a mell. Furcsán gondolok erre, mert volt egy időszak a kezelések alatt, amikor szerettem volna, hogy eltávolítsák a mellem, mert úgy gondoltam, minek otthagyni valamit, amiben újra kialakulhat. Aztán meggyőzött arról az orvosom, hogy jobb így.

A műtét utáni felépülés szörnyű volt, és nagyon fájdalmas. Elképzelni sem tudtam eddig, mennyi mindenre használjuk a mellizmunkat, és a környező területet. Mindezek után a sugarat már, ha szabad így fogalmazni gyerekjátékként éltem meg. 25 sugárkezelést kaptam, megégett a bőröm a végére, de összeségében jobban megviselt, hogy hétvégén kívül minden nap mennem kellett a kórházba 5 héten át, mint maga a 10 perces kezelés.

Ha nagyon le akarom rövidíteni, akkor ez az én történetem. Most még van egy kis utókezelés, de már látom az alagút végét, és azt gondolom, hogy csak fény lehet ott. Végig ezt gondoltam, hogy csak győztesként jöhetek ki ebből, nincs más opció.

Az instagram oldal nekem egy kicsit úgy is felfogható, hogy ez is egy kezelés volt, egy segítség a történtek feldolgozásában. Szerettem volna segíteni a történetemmel, másoknak erőt adni, de azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy lassan két év elteltével majdnem 30 ezer ember fog követni, és szurkolni, és erőt meríteni ebből az egészből. Köszönöm Nektek ❤️!

UPDATE: cikkünk megjelenését követően Barbi lenyerte a JOY Social Media Awards példakép díját! Szeretettel gratulálunk neki! igazán jó helyre került a díj.

PINK OKTÓBER sorozatunk további cikkei:

Dóri, a b.boom tulajdonosának története
Csilla, the_hungarian_girl-ként mutatja meg élete különleges pillanatait
Reni, félelem nélkül gyermekvállalása mellrák után
Anonim történet arról, hogy szoptatás közben is előfordulhat mellrák